Második nap Párizsban

A vasárnapi napra verőfényes napsütést és kb. 24 fokos tökéletes kirándulóidőt mondtak, így aznapra terveztük az Eiffel-toronyra való felmenetelt.

Reggel 7-kor keltünk, majd gyorsan felkaptunk valamit és elhúztuk a csíkot, hogy Scarlett még nyugodtan tudjon aludni. Bementünk az első utunkba akadó Mekibe, ahol arcot mostunk, rendbe tettük magunkat, sminkeltem, majd betoltunk egy kis kávét.

A vasárnap reggeli kihalt utcák

Engem Budapestre emlékeztetett az összes utca (leszámítva a világhírű látnivalókat)

A Diadalív mellett mentünk el, majd végig a Sanzelizén lesétáltunk az Eiffel-toronyig.

A Marilyn-hatás kedvéért még egy csatorna felé is beálltam, de nem igazán jött össze

Lehet hogy Tóriának volt igaza?

Ez az üveg Tokaji még elő fog kerülni egyszer...

A Szajna mentén még fotózkodtunk egy "keveset"

9-kor nyit az Eiffel-torony, mi pedig fél 10-re értünk oda a lábához. Rengetegen voltak ott, mindenféle nemzetiségűek. Persze előttünk és mögöttünk is németek vettek körül, mi pedig egyetlen magyar lévén, pofátlanul hangosan beszéltük ki őket, ugyanis állandóan a seggünkben voltak.

Marcsitól kaptam az utazás előtt egy útikönyvet, és sokkal hasznosabb volt mint gondoltam volna. A rituálé ugyanis minden nap a következő volt: a térképet és a metrótérképet forgatva tájékozódtunk (néha igénybe vettük Tória iPhone-jának a helyzetmeghatározását is), majd odaérve egy-egy látnivalóhoz elolvastam a róla szóló oldalakat.

Belépőjegyeink

2 és fél órát álltunk sorba, mire a kassza közelébe kerültünk, ahol átkutatták a táskánkat. És ugyan nem volt nálunk semmilyen szúró-vágó eszköz, akkor láttuk meg a táblát, miszerint üveget felvinni tilos. Tehát a bor, amit estére terveztünk a kivilágított torony előtti piknikhez, igencsak veszélyben volt. Tória jobbnak látta előre szólni, mielőtt ők látják meg a táskában, így mutatta, hogy van nálunk egy üveg, de szívesen itthagyjuk és visszajövünk érte, miután megjártuk a torony tetejét. A táskában kutatva meglátta a műanyag flakont is és mondta, hogy öntsük át, mert azt felvihetjük. Tekintve, hogy dugóhúzóval nem készültünk, előkaptam a szokásos bornyitó eszközeimet: kulcs és szájfény. Nem igazán örültem a kilométeres sor nagyságú közönségemnek, de sikeresen áttöltöttük a bort, csak a végén ment mellé egy kevés, az viszont mindenhova: a kezünkre, táskánkra, pulcsinkra. Közben a pasi Tóriával váltott pár szót:
- Honnan jöttetek?
- Magyarországról.
- De a barátnőd úgy néz ki, mint egy japán.
Amikor ezt meghallottam, vérig sértve emeltem fel a napszemüvegem, hogy lássa a kicsit sem húzott szemeimet, majd továbbmentünk, miután a mögöttünk álló emberek elkönyveltek minket alkoholistáknak.

Beszálltunk a liftbe, ami felvitt minket a második emeletre. Ott egyből beálltunk a sorba a lift felé, ami a csúcsra vitt minket. Összesen 3 órába telt, mire felértünk a legfelső emeletre, de az idő is és a pénz is megérte! Eszméletlen szép volt a kilátás és a tiszta idő miatt, messzire el lehetett látni.

Kedvenc szuvenírem a boltokból: bocis plüss Eiffel-torony!

A legviccesebb az egészben, hogy Tória otthon sosem tudja összeegyeztetni a találkát az egyik barátnőjével, Virággal. Tavaly New Yorkban voltak egyszerre és futottak össze pár közös fotó erejéig, most pedig a párizsi hétvégét sikerült egymástól teljesen függetlenül egy időpontra tenni, így ismét csak külföldön került sor az éves találkozóra.

Mire lejöttünk a toronyból, már délután volt, úgyhogy irány vissza a Sanzelizére, különben tényleg éhen halunk! Útba ejtettük a kajálda felé a Disney boltot is, ahol milliónyi plüss és annál is több gyerek hemzsegett. Rengeteg Disney mesefigura minden formában: bögrék, takarók, plüssök, babák, törülközők, pólók és még a bejegyzés végéig sorolhatnám. Kifejezetten csalódtam, hogy Hannah Montanát és társait nem találtam meg a boltban, de találtam helyette más cuki figurákat is, amiket összefogdoshattam. Természetes a kasszánál tömött sorok voltak megpakolt kosarakkal, hiszen sok szülőnek van lelkiismeret furdalása a szeretethiányos, óperek által felnevelt gyerekeik miatt.

Hasonlítunk?

Csillapítottunk az éhségünket a Quickben (francia gyorsétterem), majd irány a Bastille-negyed. Ide már metróval mentünk, mert kint volt a központból, és amúgyis elég durván lejártuk a lábunkat két nap alatt.
Megérkezésünk után kerestük a Bastille-erődöt, tudtuk, hogy ez valami vár-féleség. Miután körbenéztünk és semmit sem láttunk, leültünk egy kőre és a szokásos rituálé: útikönyv felolvasása. Amikor kiderült, hogy az erődnek már nyoma sincs mára, ugyanis a lerombolás után az összes követ elhordták onnan, nagyon elkezdtünk nevetni.

Helyette ez az oszlop állt a tér közepén, amit Július-oszlopnak neveznek és a forradalom áldozatai előtt állít emléket.

Sétáltunk a negyedben, ugyanis ennek a városrésznek egészen más hangulata volt, mint a belvárosnak. Kis utcák, rengeteg bár, kis kávézó és kajálda. Itt találkoztunk a legtöbb feketével, indiaival, törökkel és még sorolhatnám, pedig egész Párizs tele van velük. Az oszlop mögött feka zenére táncoltak a srácok egymás után, hihetetlen hangulatos volt, pont mint régen a RH partykon.

A hamburgi vörös lámpás negyedre emlékeztetett az a sok kocsma.

Még a Barba családot is megtaláltam az egyik szuveníresnél! Emlékszik rájuk valaki rajtam kívül? :)

Miután bejártuk ezt a városrészt is, kértünk egy gyros menüt elvitelre, majd irány az Eiffel-torony, hiszen kötelező jelleggel látni kell kivilágítva is! A metróból kiszállva megláttuk a tornyot és tátott szájjal siettünk, hogy minél hamarabb leülhessünk az előtte lévő tér füvén, kajálhassunk egy hatalmasat és gyönyörködhessünk a fényekben.

A kis piknikünk közben odajött hozzánk egy srác, hogy van-e nálunk bornyitó. Jajh aranyom, jó helyre jöttél. Mondtam, hogy dugóhúzó nincs, de van ajakápolóm. A srác azt hitte megbolondultam vagy hogy erőteljesen elcsesztem valamit az angollal, de miután megmutattam neki a paraszt-féle bornyitást, örömmel tért vissza az üveggel a kis pajtásaihoz.

A feka árusok is ott voltak természetesen, mint mindenhol a városban. Hihetetlen az alkalmazkodó képességük: normál esetben Eiffel-tornyokat árulnak minden méretben, de ha elkezd csepegni az eső, előkerülnek az esernyőikkel, este pedig bort és cigit árulnak a torony előtt romantikázóknak.

Visszatérve a szállásra, Scarlett már aludt, mi pedig gyorsan belebújtunk a hálózsákunkba hogy ne nagyon zavarkodjunk. Mondanom sem kell, hogy egy perc alatt elaludtunk.

24 óra alatt 4 ország - Első nap Párizsban

Ígéretemhez híven meglátogattam Tória barátnőmet Heidelbergben. Nameg átruccantunk Párizsba! Azt hiszem ez lesz pályafutásom eddigi leghosszabb bejegyzése, úgyhogy készítsetek egy pohár mindenkirerábízomhogymit a gép mellé és induljon a banzáj!


Tória barátnőm Heidelbergben óperkedik egy fél évet, egyértelmű volt, hogy meglátogatom (blogja: http://vikimenninemetorszag2012.blogspot.de/). Meg is vettem a buszjegyeket oda-vissza június 14. és 26. napokra, illetve miért ne kiránduljunk el akkor már Párizsba is, ha már ilyen közel van? Mindig is el akartam látogatni oda is, így egyértelmű volt, hogy az egyik hétvégét szigorúan csakis Párizsra szánjuk.


A csütörtöki napom kaotikus élmény volt, de a pénteknek a közelébe sem ér. Eszméletlen rosszul aludtam, mert izgultam az út miatt, elvégre nekem már egy repülőgépet is sikerült lekésnem! Ugyan a vonatot direkt úgy választottam ki, hogy ha valami történik az elsővel, akkor még a következővel is bőven odaérjek, de nem lepődtem volna meg, ha most tör ki a MÁV-sztrájk, most szakad le egy vezeték, most siklik ki a vonat, most kezdenek felújítani egy újabb részt a síneken és még sorolhatnám hány horrorfilm trailere pergett le a szemem előtt. De pánikra semmi ok, a 20 kg-os bőröndömmel és a telipakolt kézipoggyászommal percre pontosan megérkeztem a Nyugatiba, ahonnan irány a Népliget! Szomorúan konstatáltam, hogy a wc-ért kábé mindenhol fizetni kell, de egy gyorsvonatos és metrós út után egy kézmosást nekem minden pénzt megér!


A Népligetbe érve a visszautam jegyét megpróbáltam visszaváltani, ugyanis idő közben Marcsi barátnőmet visszahívták Ausztriába 3 hétre a volt családjához dolgozni (blogja: http://naspolya89.blogspot.de/), így miért ne Kitzbühelt útbaejtve mennék haza? Ő is volt nálam anno Németországban, így most én is betekintést nyerhetek majd az ő rabszolgasorsának életébe. A csaj rávilágított a tényre, hogy visszafelé is keresztülmegyünk Bécsen és simán leszállhatok ott is, onnan pedig megyek ahova akarok. Hogy ez nekem miért nem jutott hamarabb eszembe? Úgyhogy csak átrakattam két nappal későbbre az utat és vártam a buszomat.


Áldottam az eget, hogy a júliusi Cosmó már a boltokban volt és volt mi elvegye az úton a figyelmemet az irdatlan bűzről. Ugyanis ahogy beszálltunk a buszba és este 7-kor elindultunk, elég durván megcsapott egy szagfelhő. Azt hittem kintről jött, de mivel hűen velünk maradt a szag, rá kellett hogy jöjjek: a buszon velünk utazó fekete tesó vette le a cipőjét. Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet, de ekkor Győrben felszállt egy öreg bácsika a buszra az irdatlan hugyszagával. Első ránézésre azt hittem hajléktalan, de akkor nem lett volna jegye az útra. A buszon mindenki a szagos pasiról beszélt. Meglepődtem, hogy németül szólalt meg, azt hittem nyugaton nem élnek ilyen igénytelen emberek, de tudhattam volna, hogy külföldi, mert Löwenbrau sört hozott útravalóként, nem pedig Rákóczit. Reménykedtem, hogy Bécsben leszáll, de nem volt mázlim: tovább utazott mint én. A szaghatás egyre durvább lett, az egyik megállónál úgy szállt le a buszról, hogy hatalmas folt volt a nadrágján, majd visszaszállva a buszra lecsúszott gatyával beült a helyére és elkezdte morzsolgatni a pöcsét. Szerencsére ez már az út végefelé történt, különben tuti kidobom a taccsot.


Ezektől eltekintve az út nem volt olyan durva, mint hittem. Féltem a 16 órás buszúttól, és bár csak ülve vagy összegubózott megzatpózban tudtam aludni egy-egy fél órát, egyáltalán nem viselt meg a dolog. A sofőr nagyon jól vezetett és végig egyenesen mentünk, semmi szerpentin, semmi szar göröngyös út. Sokan nyafogtak, hogy jaj sok van-e még, jaj mikor érünk már oda? Hát nézd meg a menetrendet és megtudod, amúgy meg pofa be!


Másnap 11-kor érkeztem meg Heidelbergbe, Tória már várt az állomáson. Fel sem fogtam, hogy vége az útnak és 2 hónap után újra látjuk egymást! Hazacaplattunk és lezuhanyoztam, mert éreztem hogy a sminkben alvás és a 16 órás buszút nem tett túl jót az állapotomnak. Kisajátítottam magamnak az egyik polcot és nagyjából kipakoltam a cuccaimat, majd elővettem a hátizsákot és elkezdtem bepakolni a még aznap rám váró útra: este 7-kor irány Párizs! Csak így tudtuk megoldani, mert Tória megkapta szabadnak a hétfőt, mert az apuka ígyis-úgyis otthon maradt volna: az egyik gyereket orvoshoz kellett vinni.


Délután még játszottunk a gyerekekkel és pizzát sütöttünk vacsorára. Eléggé elszoktam már a gyerekek jelenlététől és 1-2 óra gyerekzsivaly után közöltem, hogy dejó, hogy nekem már nem kell ezt csinálnom. A két kislány (3 és 8) nagyon aranyosak meg kedvesek, de hihetetlenül fárasztóak. Továbbá nem voltam felkészülve a következő kérdésekre és a rá adandó válaszokra sem:


- Ez neked igazi tetoválás vagy lemosható?
Ki gondolta volna, hogy az órám mögött is kiszúrják a kilógó csápokat? Azt hazudtam, hogy lemosható. Azt hiszem a bio-buzi anyuka nem örülne, ha rossz példát látnak a lányai.


- Miért vagy kisminkelve?
Csak nem mondhatom, hogy azért, mert így szebb vagyok. Tória kimentett egy "Mert Ildi nagyon szereti a színeket" mondattal, így magyarázatot kaptak a lila szemceruzára és a rózsaszín pirosítóra is.


- Te voltál már orvosnál?
- Igen.
- És megvizsgálta a vaginádat?
- TESSÉK????


A kis Laylának olvastam egy mesét meg lovagoltattam a hátamon, kint voltunk velünk a játszótéren, majd jött is haza 5 körül az anyuka, akinek bemutatkoztam, majd nem sokkal később le is léptünk 1-1 hátizsakkal és kistáskával, plusz egy teli szatyornyi útravaló kajával és innivalóval.


Mivel a buszunk Stuttgartból indult (1 óra kocsival Heidelbergből), így meg kellett oldanunk az odautat. A vonat drága, így keresgéltünk a mitfahrgelegenheit.de-n. Ez olyasmi, mint egy társkereső, csak itt utasokat vagy sofőrt keres az ember. Ha van még hely a kocsidban, akkor beírhatod, hogy pénteken utazol Stuttgartba Heidelbergből, van még három hely a kocsimban, 8 euróért elviszlek, így mindenki jól jár. Ez itt nyugaton épp olyan bevett szokás, mint ópert tartani. Szerda este sikerült találnunk egy csávót, aki 12 euróért elvitt volna minket (a vonat árának a fele), csakhogy péntek délben lemondta, így gyorsan kellett cselekedni. Az út előtt pár órával találtunk egy új embert, Gökhent, aki 8 euróért vitt volna el minket. Megbeszéltük, hogy 7-kor találkozunk a buszvégállomásnál a Meki előtt és ott felvesz minket. Csak annyit tudtunk, hogy Gökhen a neve és egy Mercedesszel jön. Amikor megérkeztünk az állomásra, elénk kanyarodott egy eszméletlen gyönyörű, természetesen méregdrága, csillogó fekete Merci. Elkezdtünk hülyéskedni, hogy a hintó előállt, majd felhívott minket Gökhen és amikor kiderült, hogy tényleg azzal az autóval megyünk csak tátottuk a szánkat és nevettünk. Jött még egy harmadik lány is, beültünk a kocsiba és csak némán csodálkoztunk. Az autó csillogott mindenhol, bézs bőrülés szolgált kárpitként, hangafalak voltak mindenhol beépítve és ha 600 fekvő rendőrön megyünk keresztül se éreztem volna semmit. A srác kb. 25-28 között lehetett és török, a harmadik lány Dél-Amerikából jött, úgyhogy egész jó kis multikulti csapat jött össze. Ráadásul kiderült, hogy mindannyian voltunk óperek már (igen, a srác is!!!), majd a sofőrünk hozzátette: "És tudjátok még mi a közös bennünk? Hogy egyikünk országa sem játszik az EB-n!" Őőő, valóban.

Így vigyorogtunk a kocsit látva

Nagyon nagyon drukkoltunk, hogy ne legyen dugó, mert elég szűkös volt az idő a busz indulásáig. Nos, dugó az éppen nem volt, csak éppen Gökhen hajtott le rosszkor az autópályáról, így 20 percet veszítettünk. Izzadt a tenyerem, hogy nem érünk oda időben és oda a párizsi utunknak. Utána viszont beletaposott a gázba, szegény autót nagyon gyötörte, de mondta hogy mindig így vezet. 240-nel hagytuk le a többi autót és eszméletlen jó volt!


Sikerült időben odaérni Stuttgartba, kifizettük az utunkat (harmada a vonat árának) majd nem sokkal utána jött is a Párizsba tartó buszunk.


A busz tele volt mindenféle nemzetiségű és bőrszínű fiatallal, mi voltunk persze az egyetlen magyarok. Este negyed 10-kor indultunk el, és akárhogyan is számolom, a pénteki napon 4 országon mentem keresztül: Magyarország volt a kiindulópont, Ausztrián keresztül ment a buszom, majd megérkezett Heidelbergbe, onnan pedig még éjfél előtt elértük Franciaországot. Ez volt a második buszon töltött éjszakám, de közel sem az út hosszúsága miatt volt kalandos, hanem a sofőrök miatt. Először azon gondolkoztam, hogy ivott-e a sofőr, majd inkább már azon, hogy mennyit. Elindulás előtt nem megszámolni jött az utasokat (a magyar sofőr 2-3x átszámolt minket) hanem hátrakiabált, hogy "Mindenki itt van?", majd amikor nem érkezett válasz, elindult. Később rá kellett jönnöm, hogy ez a franciáknál igencsak megszokott jelenség, de erről majd később.


Magyarországról úgy indultam el, hogy volt ugyan buszjegyünk a francia fővárosba, de hogy hol alszunk és és hogy jutunk el Heidelbergből Stuttgartba, az még kérdéses volt. Nem izgultam, tudtam, hogy minden meg fog oldódni. Ha más nincs, akkor vonattal megyünk és az állomáson alszunk a magunkkal vitt hálózsákban. Erre az út előtt minden megoldódott: elvittek minket Stuttgartba egy fullos kocsival egy kis aprópénzért, couchsurfingen pedig írt egy koreai lány, hogy csak a földön van nála hely, de ha ez megfelel, akkor mehetünk hozzá. Földön alvás nem probléma, a busz után akármin vágom magam vízszintesbe, tökéletes! (A couchsurfing egy olyan oldal, mint amit az előbb emlegettem, csak nem sofőrt vagy utasokat lehet vele találni, hanem szállást! Fel kell regisztrálni, és ha hajlandó vagy idegeneknek szállást adni pár éjszakára, akkor te is mehetsz akárhova aludni.) Tória kb. 15-20 embernek írt már 1-2 héttel az út előtt, de mindenkinél volt már ember, vagy éppen senki nem volt otthon. Végül ránk akadt Scarlett és felajánlotta a padlóját két éjszakára is!


Úgyhogy reggel fél 7-kor megérkeztünk Párizsba, letámolyogtunk a buszról és bemetróztunk a városközpontba. Semmi útitervünk nem volt, de mivel esett az eső és csak vasárnapra mondtak napsütést, egyértelmű volt, hogy fedett helyre megyünk: irány a Louvre!

A Louvre-hoz érve megpillantottuk az Eiffel-tornyot is! Mivel eddig több embertől hallottam, hogy a filmekből látva nagyobbnak tűnt, egyértelmű volt, hogy nem egy Empire State Bulidinggel fogok találkozni. De úgy tűnik Tória nem hallott még a torony méreteiről, ugyanis meglátva a csúcsott kibukott belőle: "Csak ekkora?". Tehát úgy tűnik igaz: nem szabad hinni a filmeknek. (Bár ezt már a sok romantikus filmből is tudjuk.)


A nagy piramis csak 9-kor nyitott, így leheveredtünk a körülvevő palota lépcsőire és megreggeliztünk.

Hajléktalan-szekció

Kávét kotyvasztok a reggelihez

Már nyitás előtt elkezdett gyűlni a tömeg, így fél 9-kor mi is beálltunk a sorba. Kb. 20 ember volt előttünk, nyitásra viszont már kígyózott a sor mögöttünk. 

A sor töredéke mögöttünk

Louvre előtti pózerkedés

Bejutottunk és irány a pénztár, ahol kiderült, hogy nekünk ingyenes a belépés, ugyanis 26 év alattiak vagyunk és az Európai Unió tagjai. Méghogy a pénz nem boldogít, örültünk annak a megspórolt 10 eurónak, mint majom a farkának! Rémlett nekem, hogy nincs belépő, de a bejáratnál tisztán le volt írva az összes árkategória, kivéve az, hogy létezik egy ingyenes kategória is.


A múzeum belülről:

Első dolgunk a Mona Lisa megkeresése volt! Jól is tettük, mert utána akkora tömeg lett a teremben, hogy meg se tudtuk volna nézni a festményt.


A Louvre legjei:

A leghíresebb festmény

A legpetőfibb festmény

A legfuturisztikusabb ábrázolás

A legmeghökkentőbb szobor

 A legperverzebb szobor

A legjobb Rubik-kocka a világon

A leghasznosabb szuvenír

Az eső csepergélt, így irány egy újabb fedett hely: a Notre Dame. Nagyjából egy helyen vannak a dolgok és az első nap még bírtuk a strapát, úgyhogy gyalog mentünk.

A Szajna partján mentünk

  

Út közben találtuk ezt a hidat, nem is tudtam, hogy van ilyen Párizsban

A szerelmesek rálakatolják a nevükkel ellátott lakatot. Megtalálható minden féle lakat, egészen a különleges színesektől...

 ... a biciklilakatokig.

Majd megérkeztük a Notre Dame-hoz, ahol újabb kígyózó sor várt minket. Ám a sor gyorsan haladt, 10 perc alatt bent voltunk és ide sem kellett belépőt fizetnünk.

A Notre Dame előtti téren van egy csatornafedél, ami a nulla km-t jelzi. A legenda szerint, ha rááll az ember, akkor mindenképp vissza fog térni Párizsba. Mivel Tória apukája már többször is volt Párizsban, ám az utolsó alkalommal nem volt ideje ide ellátogatni és azóta nem is tért vissza a városba, véresen komolyan vettük az ügyet.

Ezután elmetróztunk a szállásadónk lakásához, aki lejött értünk és lepakoltuk nála a cuccainkat. Mondta Scarlett, hogy kicsi a lakása és igazi kihívás lesz két embernek helyet adni, de erre azért nem számítottam. Ezt a kis lakást még garzonnak sem nevezném: egy nagyszoba méretű lakás, csakhogy helyet kap ebben a szobában a zuhanyfülke, a hűtő és a mosogató is.

A rendrakás nem az erőssége

Kaptunk kulcsot és néhány hasznos tanácsot, majd ismét útnak eredtünk. Gyalog mentünk a Diadalívhez is, majd a Chams-Élysées-n (innentől kezdve csak: Sanzelizé) lesétálva néhány kanyart beiktatva elmentünk az Eiffel-toronyhoz, elvégre nem feküdhettünk le anélkül, hogy ne láttuk volna Párizs jelképét!

Visszafelé a Szajna mentén sétáltunk, majd irány a kivilágított Sanzelizé.

Majd hazasétáltunk érintve a Diadalívet és egy gyors zuhany után, bedobtuk a szunyát.

Azt hiszem lesétáltuk aznap (is) a maratont, így fel sem tűnt, hogy a padlón alszok és a koszos ruháimat használom párnának. Tökéletes napot zártunk és az út előtt pár órával oldódott meg minden, el sem hiszem.

És bár elég sok mindent bevállaltam volna ezért az útért, örülök, hogy nem kellett ilyesmire vetemednünk. :)