Jobb később, mint soha! - avagy: Oktoberfest februárban

Remélem a Kedves Olvasók is így gondolják, hogy jobb később, mint soha. Kicsit nagy a kavar: a szeptemberi Oktoberfestről számolok be februárban. De ne tévesszen meg senkit a sok hónapnév, egyszerűen csak nem jutottam még el odáig, hogy az annak idején megörökített müncheni pillanatokat veletek is megosszam. Itt most nem az jön, hogy "nincs időm" vagy egyéb kifogások, amikkel általában az emberek élnek, hanem az egyszerű felismerés, hogy az itthoni életembe nem tartozik bele a blogírás, így sem az ihlet nem jön, sem az inger, hogy leüljek és írjak. Bár az itthoni életem pillanati is érdekesek és megörökítésre valók elég sokszor, de azért akkora egóval nem rendelkezek, hogy a szerény kis debreceni életemről blogot folytassak. :D Ám hatalmas köszönet Koncz Vivinek (http://vivienkoncz.blogspot.hu/), aki ma rám írt és megihletett ezen bejegyzés erejéig. :)

És hogy emlékszek-e még a kis kora őszi kiruccanásomra olyan szinten, hogy azt bármikor összeszedetten el tudjam mesélni? NANÁ, hogy nem... :D Viszont a képek átnézegetésével és szortírozásával újra átéltem mindent és újra hatalmasakat röhögtem a sok baromságon, amit a csajokkal átéltünk. :)

Az egész utazás természetesen megint csak képlékeny volt és utolsó pillanatos fuvarra találások jellemezték. Pénteken reggel még az egyik hiperszuperérdekes szemináriumon próbáltam fogpiszkálóval kitámasztani a szemhéjam, délután pedig már Pesten is voltam, hogy a Nyugatitól egy minibusszal továbbutazzunk Németországba. Az út szuper volt, ugyanis éjszaka utaztunk, volt mindenkinek elég helye és mivel a megérkezés pillanatában még/már nem jártak villamosok és metrók, így házig vittek egészem Furi családjáéknak a házáig. Hajnal kettőre meg is érkeztem, mindezt egy tizesért, ami ezért az útért semmiségnek tűnt (és az is). Az egyetlen furcsaság az előttem ülő lány volt, akiről nem tudtam eldönteni, hogy csak pont annyira rajong az irónikus megjegyzésekért, mint én, vagy pedig csak szimplán paraszt. Miután lefolytattam vele a

"- És mit fogsz csinálni Németországban?
- Dolgozni megyek.
- Naa, szuper, és mit fogsz dolgozni?
- MERT TE MIT FOGSZ CSINÁLNI???!!!!
- Én az Oktoberfestre megyek...
- Hát, engem NEM ÉRDEKEL SEM A SÖR, SEM A GYÖKÉR NÉMETEK!!!" párbeszédet, rájöttem, hogy csak szimplán paraszt. (Vagy csak örömlánynak megy és jobbnak látta az igazság kiderülése előtt betámadni egy hasonló cukisággal.) Mindenesetre a következő pihenőnél már egy másik lánnyal barátkoztam inkább, aki közölte, hogy nem mer elaludni, mert attól fél, hogy a sofőr elalszik a volán mögött és mindannyian meghalunk. Ezaz, csak pozitívan!

Furiékhoz megérkezve úgy éreztem, mintha soha el sem mentem volna. Ugyanúgy fesztelenül baromkodtunk és igénytelenkedtünk orrba-szájba. Az egyetlen dolog, ami hatalmas változásokon ment keresztül, az a macskájuk volt, aki háromszor akkorára nőtt augusztus eleje óta.

Másnap reggel szépen komótosan elkészültünk, mindketten felöltöttük a dirndlt (úristen mennyi mássalhangzó jutott szegény kis 'i' betűre) és kicsinosítottuk magunkat, hogy az unokáknak majd legyen mivel rajolni és irány a FEST! Gondolom mondanom sem kell, hogy már út közben sörözni kezdtünk, bemelegítésképpen a literes korsókra.

Bajor sörreklám

Az S-Bahn megállójában pózerkedve

Az Oktoberfest bejárata

Elsőként felszedtük Zsut, majd az óriáskerék mellett döntöttük, ahonnan be lehetett látni az egész teret. Számomra hihetetlen volt (és még mindig az), hogy München csak azért tart fent egy hatalmas betonplaccot, hogy azon egyszer egy évben Oktoberfestet szervezzenek. Azon a hétvégén minimum hatszor kérdeztem meg Furitól, hogy "De akkor ezen a téren év közben most akkor komira nincsen semmi? SEMMI???" A harmadik kérdezés után már a "De most akkor ezen a téren" rész után már jött a válasz, hogy "Nem, bammeg, nincs itt semmi!".

Furi, Zsu és én

Kilátás az órikerékből

Mintha lennének egy páran...

Reni, Enikő, Zsu, Furi én és Zsolti

Mivel az Oktoberfest idejére vagy már előző évben le kell foglalni az asztalokat vagy nagyon jó kapcsolatokkal kell rendelkezni, hogy be lehessen jutni nap közben is a sátrakba, így miuán fél órás sorban állás után megkérdeztem a kidobót, hogy ide úgyis be lehet-e jutni, hogy lenne bármilyen protekciónk (persze a válasz egy fejrázás volt) egy kisebb sörkertbe vettük az irányt ahova végül sikerült belopóznunk és szomjat oltanunk. Ami érdekes, hogy a sátrak között a téren rengeteg kajálda és szuvenír árus van, de sört csakis a sörsátrakban és a sörkertekben lehet kapni. Ahova ugyebár csúcsidőben lehetetlen bejutni, úgyhogy ez egy ördögi kör.

Közben szerb turistákkal elegyedtünk szóba, illetve megálltunk pár emberrel fotózkodni, akik azt hitték, hogy helybeliek vagyunk és rögtön képet akartak a szép kis ruhánkkal :) (Ez gondolom valami olyasmi lehet, mint közös képet készíteni Hawaiin a fűszoknyás lányokkal)

A Hacker sátorba sikeresen be is jutottunk, viszont ehhez három ajtót kellett végigjárnunk. Valahogy sejtettem, hogy a török kidobó fog minket megszánni és enged be minket a már amúgyis fullos sátorba. Ki más? :P

Minden sátor máshogy nézett ki belülről és kívülről is. Mind hatalmas volt és az emberek az asztalokon és a padokon táncoltak hol tradicionális bajor, hol pedig mai modern partyzenékre. Eszméletlen volt a hangulat, mindenki együtt énekelt és a józanságnak a nyomát sem lehetett látni. Folyt a sör mindenhonnan, csörömpöltek a korsók és repkedtek a fényképek.

Dirndl, Lederhose és persze kockás ingek rengetege (Megjegyezném, hogy a Lederhose pont annyi pontot dob a férfiakon, mint egy öltöny ;)

Másnap végre véghez vittük a nyári tervet, amit annak idején nem sikerült megvalósítanunk: egy ebéd/vacsora a Hofbräu Hausban. Hát most aztán kitettünk magunkért: ismét népviseletben nyomultunk egész nap és reméltük, hogy két személy számára azért csak sikerül helyet kapnunk a Hofbräuban. Így is lett és amilyen kicsi a világ, pont egy magyar pincér tartozott a mi asztalunkhoz, akivel nevettünk egy jót ezen a a kis véletlenen (amikben persze nem hiszek :P). A srác eszméletlen rendes volt, mindig szólt 1-1 jó szót, amikor elhaladt az asztalunk mellett és különös figyelemmel tüntetett ki minket. Amit annyira jellemzőnek azért nem mondanék, mert inkább ellensége a magyar a magyarnak külföldön, mintsem hatalmas segítője. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy annak idején az Ildi's Abenteuer nevet viselő első blogomat egy Németországban élő magyar lány köpte be az ottani anyukának, vagy hogy a Müncheni magyarok csoportban is csak egymás ócsárolása és hülyítése megy. Az első példától eltekintve szerencsére eddig csak jó élményeim voltak, hiszen akárhol jártam, fantasztikus emberekbe botlottam. :)

Két félét rendeltünk, hogy mindketten tudjunk enni a másikéból és minél több ételt tudjak megkóstolni. Kipróbáltuk a híres Weißwurstot, azaz a fehér kolbászt is, ugyanis ez egy tipikus bajor étel, ám mindenki óva intett tőle. A müncheni anyuka is megmondta, hogy "a lehúzott bőre a tányér szélén pont úgy néz ki, mint egy használt óvszer" és mások sem voltak elájulva tőle. Nos, most kiderült, hogy a vádak teljesen alaptalanok, a fehér kolbi igenis megbecsülendő! Bár a bőrét valóban le kellett húzni, édes mustárral nagyon is ízletes volt! (Az erős szexuális töltet csak a véletlen műve... KOMOLYAN! :P) Rendeltünk még Bratwurstot párolt káposztával és egy-egy kisperecet. Öhm, valakinek hiányérzete támadt? Ja igen, és persze sört!

A Hofbräu Haus kerti része

A kiadós ebéd után pedig irány újra az Oktoberfest egy második körre:

Bajor zászlós oroszlánok és egyéb népviseletes macik :)

Ilyen mézeskalács sziveket szoktak venni az udvarlók a lányoknak :)

Persze most is sikerült összeismerkednünk néhány random arccal és a tolmácskarrierem is megkezdődött: egy kanadai srác (ne tévesszenek meg senkit a húzott szemek) és a német pincérnő között bonyolítottam le a rendelést. Számomra érthetetlen volt, hogy ha Németországban még a nyugdíjasok is beszélnek angolul, akkor egy Oktoberfestre kitett pincérnő hogyhogy nem? A kanadai srác mindenesetre nagyon jófej volt, bár az alkoholmennyiség növekedésével egyre fáradtabbak voltak a poénjai... :P Aznap nem a Hacker sátorban, hanem a Löwenbräuban buliztunk és táncoltunk a padokon többszáz másik emberrel együtt. :)

És hogy ne csak buliból álljon a hosszú hétvégém, a hétfő estét a régi kis müncheni családomnál töltöttem. Átmentem hozzájuk és náluk vacsoráztam. Megismerkedtem az új óperrel és újra láthattam a gyerekeket. Ugyanolyan fantasztikusak, mint voltak, annyi különbséggel, hogy az amerikai óper miatt most már hozzám is angolul beszéltek, holott azelőtt főleg németül kommunikáltunk. Furcsa volt egy kicsit a helyzet, hiszen sem a gyerekek, sem a szülők, sem én nem tudtuk hova tenni a helyzetet, de senki sem csinált belőle problémát és az új lánnyal is nagyon jól megértettük egymást. Amíg a szülők vacsorát rendeltek a gyerekek pedig esti mesét néztek, volt alkalmam beszélgetni vele kettesben. Végig nagyon kedves volt és jófej, de azért a kétsébeesés már akkor is érezhető volt egy kicsit rajta, pedig még csak 3 hete volt ott. Tanácsot kért az óper-léttel, a várossal és a szabadidő eltöltésével kapcsolatban és azóta is váltunk néha egy-egy levelet. Az ő ottléte sajnos nem alakult olyan jól, mint az enyém. Mint ahogy annak idején én nem illettem az isztambuli családhoz, ő ugyanígy nem illik bele ebbe a családba, míg egy másik lehet, hogy tökéletes lenne számára. Az egy évet lerövidítették, mert bár a gyerekekkel felhőtlen a kapcsolata, a szülőkkel sajnos annyira nem jön ki jól. Beszéltem az anyukával, aki a lányra panaszkodott és beszéltem a lánnyal, aki a szülőkre panaszkodott. Hát, ilyen ez az óperkedés, a családválasztás bizony mindig zsákbamacska.

Viszont hihetetlen volt visszalátogatni a családhoz és azóta is váltunk az anyukával egy-egy e-mailt, sőt megkértek, hogy menjek vissza hozzájuk májustól vagy júniustól. Idézném: "we all miss your smiley face"! Lehet egy ilyen kérésnek ellenállni? Nos... Az a helyzet, hogy lehet. Mert bár imádtam ott lenni, de 24 évesen (okés, csak áprilisban töltöm) már szeretnék saját életet kezdeni és a június végi diplomaosztó után "igazi" munkát keresni és kilépni a nagybetűs ÉLETbe. :)

Újra Kadiköyben illetve hazatérés

A csütörtöki és egyben utolsó napomat Isztambulban egyedül töltöttem, ugyanis Márti dolgozott, Andi pedig egy tréningen vett részt. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek Kadiköybe, oda ahol 3 hónapig laktam, a helyre, amit már ismerek, amihez annyi emlék fűz. Nagyon húzott oda a szívem, nem hagyhattam el anélkül a várost, hogy nem megyek vissza.

Elmentem a család lakásához, persze nem csengettem fel, ugyanis anyuka és Babérlevél azóta már Németországban laknak. Visszaköltöztek egy évre, majd az egy év eltelte után Izmirbe (4-5 milliós város Törökországban) költöznek, ott vesznek most házat. Úgyhogy a velük való találkozás elmaradt (annyira azért nem bánom...). Elmentem a Göztepe parkba, ahova nagyon sokat jártam anno, ugyanis közel van és nagyon szép és ami a legjobb, hogy most nyáron tele volt pici cicákkal! :)

Este pedig már a csajokkal közösen bevásárló körútra indultunk, majd főztünk egyet, amit fent a teraszon el is fogyasztottunk. Búcsúzóul pedig még bevágtunk pár sört a Kasetben, Andi és Márti törzshelyén. Persze alig ültünk le, már hozták is a sört, egy szót sem kellett mondani, hogy ki mit kér, már tudták :) Imádom a török vendéglátást, ugyanis ott tényleg a vendég az első és konkrétan már az maga is élvezet, hogy beülsz valahová és gyönyörűen kiszolgálnak, attól függetlenül hogy mit eszel vagy iszol.

Másnap egy kiadós reggeli után összecsomagoltam a bőröndöm és lassan indultam is a reptérre. Hiába fél 6-kor indult a gépem, mégis elindultam délben a lakásból, ugyanis a török tömegközlekedés kiszámíthatatlan és ki tudja mikor és hol van éppen dugó. Ráadásul már magára a reptérre bejutni is egy procedúra, ugyanis még mielőtt belépnél átvizsgálnak és szükség esetén letapiznak. Ilyenkor mindig le kell venni a dzsekit/pulcsit, de most nem kellett és nagyon nagyon kíváncsi vagyok, hogy nyugaton ilyenkor mit csinálnak a csadoros nőkkel.

Kapóra jött, hogy nálam volt a Cosmo, ugyanis a reptéri wifi nekem különösen bonyolultnak bizonyult és nem tudtam rá felcsatlakozni (eddig mindenhol máshol ment), úgyhogy olvasgattam, amíg ki nem írták, hogy hol kell becsekkolni az én járatomhoz.

Bécsben kellett átszállnom és sajnos egyik alkalommal sem kerültem ablak mellé. Bár a Bécs-Budapest út egy vicc volt: épphogy felszállt a gép már szállt is, az egész út csupán fél órás volt. Sokan voltak a repülőn, de szerintem mindenki csak átszállt innen-onnan.

A szüleim már vártak a reptéren és együtt jöttünk haza kocsival Debrecenbe. Jó volt újra hazatérni, mindig is szerettem itthon élni és hiába láttam, hogy milyen az élet nyugaton, hogy mit tartogatnak a jóléti országok, sosem az aktuális politikai/munkalehetőségek stb. miatti helyzet miatt hagytam el az országot, hanem hogy világot lássak, hogy tapasztaljak és hogy a látottakból beépítsem mindazt a személyiségembe, amit jónak látok és ami előrébb viheti az életemet bármilyen területen.

Ez a három hét nyaralás fantasztikus volt. Teljesen különböző dolgokat láttam Írországban, Angliában majd Törökországban. És ezt imádom, hogy bár Európa a térképen nézve ici-picinek tűnik a többi óriás között, mégis elég csak pár száz kilométert arrébb menni és máris egy teljesen más kultúrába csöppenünk.

A blogot most sem zárom le, ez a végszó is csak addig tart, amíg újból útra nem kelek, hogy megismerhessem a világnak még egy kis darabját. Remélem, akkor is velem tartotok! ;)

Végre balik ekmek!

A kirándulás fénypontjának mondható a halas szendvics, ugyanis ez az az étel, amit anno a három hónap alatt nem sikerült kipróbálnom, pedig nagyon szerettem volna. Az ottlétem utolsó hetére hagytam, de megbetegedtem, így miután elég sok mindent kidobott a szervezetem, már nem mertem belevágni a balik ekmekbe. Na de most! :) David tudott egy szuper helyet a Galata hídnál a halpiac mellett. Annál frissebb halat tulajdonképpen nem is lehet enni, hiszen majdhogynem előtted fogják ki. Gondolom mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem csalódtam, pont olyan fantasztikus volt ez is mint az összes többi török étel! :)

Egy panoráma a halasoktól

Még meg sem kóstoltuk, de már az elkészítést látván is kiült az arcunkra a vigyor

Halpiac

Majd irány egy kis sörözés! Szerencsére Andiék sem hívei a "faljuk egymást nyilvánosan" dolognak, úgyhogy soha sem éreztem magam kellemetlenül vagy felesleges harmadiknak, ami azért nem egy szokványos dolog a pároknál. David végig iszonyú jófej volt, így ők külön megszépítették a napjaimat. :)

Sörözés a kikötőben Karaköyben

Séta közben azért teázni is beültünk még, elvégre ez az az ital, amit minden sarkon lehet kapni és még a forróságban is mindenki ezt issza

Este pedig egy-egy korsó gyümilével zártuk a napot Mártival ^^

Özgülük park és a "szivárvány lépcsők"

Kedden Andival ellátogattunk Kadiköybe, ahol annak idején laktam és megnéztük a már teljesen kész Özgülük parkot. Amikor utoljára láttam még tele volt tulipánnal és folyamatban volt a dolgok építése. Mostanra már az egész teret padok, virágok és mindenféle díszítés borít. Miután beindult a szökőkút (egy órában egyszer) Andival megindultunk és rohantunk bele a vízbe! Persze mi voltunk az egyetlen felnőttek, akik visítozva rohangáltak a vízben, rajtunk kívül csak alsóneműre vetkőztetett gyerekek voltak és azt kell hogy mondjam: legalább ugyanannyira élveztük a vízben rohangálást, mint a kicsik.

Tánc az "esőben"

A szárítkozás pillanatai

Estefelé pedig már Mártival kiegészülve elmentünk a színes lépcsőkhöz, amik elég nagy port kavartak és még az amerikai hírlapokban is benne voltak: ez egy csendes fajtája a tiltakozásnak, a politikai ellenállásnak. Iszonyú kreatív és nem egy helyen csináltak ilyet Isztambulban illetve azóta már máshol is. Először az önkormányzat lefestette az egészet szürkével, de miután rájöttek, hogy ebben végül is semmi rossz nincs (és nem utolsó sorban hogy mennyi turistát vonz) maga az önkormányzat festette újra színesre, amit eredetileg a polgárok csináltak.

A csajok meséltek a tüntetésekről is, amiket lehetetlen volt elkerülni, mert mindenhol ott voltak a tüntetők, a rendőrök, a könnygázbombák stb. Mondták, hogy nagyon összehozta ez az embereket és ha nem is vonult ki mindenki az utcára, esténként mindig ugyanabban az időpontban a háziasszonyok az ablakból lógva verték a fazekakat a fakanállal, jelezve, hogy "ugyan nem tudunk ott lenni, de veletek vagyunk!". 

De az is előfordult, hogy a csendes tüntetés közé a rendőrök beépített embereket küldtek, hogy zavargást keltsenek és okot provokáljanak a tüntetés feloszlatására és még sorolhatnám ezeket.

Mi hétfőn botlottunk bele egybe: rengeteg ember egymás kezét fogva vonult az utcákon és kiáltották a szlogenüket: Kéz a kézben a békéért! (Hogy ez Szíria miatt volt-e vagy valami más miatt, az nem derült ki a számunkra)

Este pedig egy kicsit magasabban lévő parkban tartottunk egy szotyizással egybekötött sörözést a következő esti panorámával:

Herceg-szigetek: első sziget

Már régebben voltam a Herceg-szigetek utolsó szigetén (http://hediutrakel.blogspot.hu/2013/04/herceg-szigetek-hetvegi-beszamolo.html). Az a legnagyobb sziget, a srácokkal is voltam és utána Marcsinak is megmutattam, viszont már akkor is néztük, hogy milyen kis aranyos az első kicsi sziget (mind a négyen kiköt a komp), úgyhogy már meg is volt a hétfői program: a Herceg-szigetek legkisebbikére hajókázunk el Andival és Daviddel.

Egy kis séta a parton

Tipikus kép: a férfiak összegyűlnek teázni/kávézni és játszani

Komolyan ez a kedvenc időszakom Isztambulban: minicicák mindenhol!!! ^^

Lahmacun (török pizzának is nevezik)

Egy kis szotyizással egybekötött sörözés a parton

Andi is odáig volt a cicusokért

A nap vége már kevésbé volt jó, ugyanis a hajóról leszállva véletlenül a sarkamra tolták hidat, amin az emberek kiszállnak a kompból. Egy nő kocogtatta meg a vállam hazafele menet, hogy csorog a vér a lábamból, mondom jah tényleg, köszi! Mindig van nálam zsebkendő persze most az egyszer maradt ki a táskámból, de rögtönöztem magamnak valami hasonlót. Este azért sikerült kipihenni a hosszú nap fáradalmait és azt kell hogy mondjam, a csodás esti panoráma Andi teraszáról mindig kiengesztel. :)