Remélem a Kedves Olvasók is így gondolják, hogy jobb később, mint soha. Kicsit nagy a kavar: a szeptemberi Oktoberfestről számolok be februárban. De ne tévesszen meg senkit a sok hónapnév, egyszerűen csak nem jutottam még el odáig, hogy az annak idején megörökített müncheni pillanatokat veletek is megosszam. Itt most nem az jön, hogy "nincs időm" vagy egyéb kifogások, amikkel általában az emberek élnek, hanem az egyszerű felismerés, hogy az itthoni életembe nem tartozik bele a blogírás, így sem az ihlet nem jön, sem az inger, hogy leüljek és írjak. Bár az itthoni életem pillanati is érdekesek és megörökítésre valók elég sokszor, de azért akkora egóval nem rendelkezek, hogy a szerény kis debreceni életemről blogot folytassak. :D Ám hatalmas köszönet Koncz Vivinek (http://vivienkoncz.blogspot.hu/), aki ma rám írt és megihletett ezen bejegyzés erejéig. :)
És hogy emlékszek-e még a kis kora őszi kiruccanásomra olyan szinten, hogy azt bármikor összeszedetten el tudjam mesélni? NANÁ, hogy nem... :D Viszont a képek átnézegetésével és szortírozásával újra átéltem mindent és újra hatalmasakat röhögtem a sok baromságon, amit a csajokkal átéltünk. :)
Az egész utazás természetesen megint csak képlékeny volt és utolsó pillanatos fuvarra találások jellemezték. Pénteken reggel még az egyik hiperszuperérdekes szemináriumon próbáltam fogpiszkálóval kitámasztani a szemhéjam, délután pedig már Pesten is voltam, hogy a Nyugatitól egy minibusszal továbbutazzunk Németországba. Az út szuper volt, ugyanis éjszaka utaztunk, volt mindenkinek elég helye és mivel a megérkezés pillanatában még/már nem jártak villamosok és metrók, így házig vittek egészem Furi családjáéknak a házáig. Hajnal kettőre meg is érkeztem, mindezt egy tizesért, ami ezért az útért semmiségnek tűnt (és az is). Az egyetlen furcsaság az előttem ülő lány volt, akiről nem tudtam eldönteni, hogy csak pont annyira rajong az irónikus megjegyzésekért, mint én, vagy pedig csak szimplán paraszt. Miután lefolytattam vele a
"- És mit fogsz csinálni Németországban?- Dolgozni megyek.
- Naa, szuper, és mit fogsz dolgozni?
- MERT TE MIT FOGSZ CSINÁLNI???!!!!
- Én az Oktoberfestre megyek...
- Hát, engem NEM ÉRDEKEL SEM A SÖR, SEM A GYÖKÉR NÉMETEK!!!" párbeszédet, rájöttem, hogy csak szimplán paraszt. (Vagy csak örömlánynak megy és jobbnak látta az igazság kiderülése előtt betámadni egy hasonló cukisággal.) Mindenesetre a következő pihenőnél már egy másik lánnyal barátkoztam inkább, aki közölte, hogy nem mer elaludni, mert attól fél, hogy a sofőr elalszik a volán mögött és mindannyian meghalunk. Ezaz, csak pozitívan!
Furiékhoz megérkezve úgy éreztem, mintha soha el sem mentem volna. Ugyanúgy fesztelenül baromkodtunk és igénytelenkedtünk orrba-szájba. Az egyetlen dolog, ami hatalmas változásokon ment keresztül, az a macskájuk volt, aki háromszor akkorára nőtt augusztus eleje óta.
Másnap reggel szépen komótosan elkészültünk, mindketten felöltöttük a dirndlt (úristen mennyi mássalhangzó jutott szegény kis 'i' betűre) és kicsinosítottuk magunkat, hogy az unokáknak majd legyen mivel rajolni és irány a FEST! Gondolom mondanom sem kell, hogy már út közben sörözni kezdtünk, bemelegítésképpen a literes korsókra.
Bajor sörreklám
Az S-Bahn megállójában pózerkedve
Az Oktoberfest bejárata
Elsőként felszedtük Zsut, majd az óriáskerék mellett döntöttük, ahonnan be lehetett látni az egész teret. Számomra hihetetlen volt (és még mindig az), hogy München csak azért tart fent egy hatalmas betonplaccot, hogy azon egyszer egy évben Oktoberfestet szervezzenek. Azon a hétvégén minimum hatszor kérdeztem meg Furitól, hogy "De akkor ezen a téren év közben most akkor komira nincsen semmi? SEMMI???" A harmadik kérdezés után már a "De most akkor ezen a téren" rész után már jött a válasz, hogy "Nem, bammeg, nincs itt semmi!".
Furi, Zsu és én
Kilátás az órikerékből
Mintha lennének egy páran...
Reni, Enikő, Zsu, Furi én és Zsolti
Mivel az Oktoberfest idejére vagy már előző évben le kell foglalni az asztalokat vagy nagyon jó kapcsolatokkal kell rendelkezni, hogy be lehessen jutni nap közben is a sátrakba, így miuán fél órás sorban állás után megkérdeztem a kidobót, hogy ide úgyis be lehet-e jutni, hogy lenne bármilyen protekciónk (persze a válasz egy fejrázás volt) egy kisebb sörkertbe vettük az irányt ahova végül sikerült belopóznunk és szomjat oltanunk. Ami érdekes, hogy a sátrak között a téren rengeteg kajálda és szuvenír árus van, de sört csakis a sörsátrakban és a sörkertekben lehet kapni. Ahova ugyebár csúcsidőben lehetetlen bejutni, úgyhogy ez egy ördögi kör.
Közben szerb turistákkal elegyedtünk szóba, illetve megálltunk pár emberrel fotózkodni, akik azt hitték, hogy helybeliek vagyunk és rögtön képet akartak a szép kis ruhánkkal :) (Ez gondolom valami olyasmi lehet, mint közös képet készíteni Hawaiin a fűszoknyás lányokkal)
A Hacker sátorba sikeresen be is jutottunk, viszont ehhez három ajtót kellett végigjárnunk. Valahogy sejtettem, hogy a török kidobó fog minket megszánni és enged be minket a már amúgyis fullos sátorba. Ki más? :P
Minden sátor máshogy nézett ki belülről és kívülről is. Mind hatalmas volt és az emberek az asztalokon és a padokon táncoltak hol tradicionális bajor, hol pedig mai modern partyzenékre. Eszméletlen volt a hangulat, mindenki együtt énekelt és a józanságnak a nyomát sem lehetett látni. Folyt a sör mindenhonnan, csörömpöltek a korsók és repkedtek a fényképek.
Dirndl, Lederhose és persze kockás ingek rengetege (Megjegyezném, hogy a Lederhose pont annyi pontot dob a férfiakon, mint egy öltöny ;)
Másnap végre véghez vittük a nyári tervet, amit annak idején nem sikerült megvalósítanunk: egy ebéd/vacsora a Hofbräu Hausban. Hát most aztán kitettünk magunkért: ismét népviseletben nyomultunk egész nap és reméltük, hogy két személy számára azért csak sikerül helyet kapnunk a Hofbräuban. Így is lett és amilyen kicsi a világ, pont egy magyar pincér tartozott a mi asztalunkhoz, akivel nevettünk egy jót ezen a a kis véletlenen (amikben persze nem hiszek :P). A srác eszméletlen rendes volt, mindig szólt 1-1 jó szót, amikor elhaladt az asztalunk mellett és különös figyelemmel tüntetett ki minket. Amit annyira jellemzőnek azért nem mondanék, mert inkább ellensége a magyar a magyarnak külföldön, mintsem hatalmas segítője. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy annak idején az Ildi's Abenteuer nevet viselő első blogomat egy Németországban élő magyar lány köpte be az ottani anyukának, vagy hogy a Müncheni magyarok csoportban is csak egymás ócsárolása és hülyítése megy. Az első példától eltekintve szerencsére eddig csak jó élményeim voltak, hiszen akárhol jártam, fantasztikus emberekbe botlottam. :)
Két félét rendeltünk, hogy mindketten tudjunk enni a másikéból és minél több ételt tudjak megkóstolni. Kipróbáltuk a híres Weißwurstot, azaz a fehér kolbászt is, ugyanis ez egy tipikus bajor étel, ám mindenki óva intett tőle. A müncheni anyuka is megmondta, hogy "a lehúzott bőre a tányér szélén pont úgy néz ki, mint egy használt óvszer" és mások sem voltak elájulva tőle. Nos, most kiderült, hogy a vádak teljesen alaptalanok, a fehér kolbi igenis megbecsülendő! Bár a bőrét valóban le kellett húzni, édes mustárral nagyon is ízletes volt! (Az erős szexuális töltet csak a véletlen műve... KOMOLYAN! :P) Rendeltünk még Bratwurstot párolt káposztával és egy-egy kisperecet. Öhm, valakinek hiányérzete támadt? Ja igen, és persze sört!
A Hofbräu Haus kerti része
A kiadós ebéd után pedig irány újra az Oktoberfest egy második körre:
Bajor zászlós oroszlánok és egyéb népviseletes macik :)
Persze most is sikerült összeismerkednünk néhány random arccal és a tolmácskarrierem is megkezdődött: egy kanadai srác (ne tévesszenek meg senkit a húzott szemek) és a német pincérnő között bonyolítottam le a rendelést. Számomra érthetetlen volt, hogy ha Németországban még a nyugdíjasok is beszélnek angolul, akkor egy Oktoberfestre kitett pincérnő hogyhogy nem? A kanadai srác mindenesetre nagyon jófej volt, bár az alkoholmennyiség növekedésével egyre fáradtabbak voltak a poénjai... :P Aznap nem a Hacker sátorban, hanem a Löwenbräuban buliztunk és táncoltunk a padokon többszáz másik emberrel együtt. :)
És hogy ne csak buliból álljon a hosszú hétvégém, a hétfő estét a régi kis müncheni családomnál töltöttem. Átmentem hozzájuk és náluk vacsoráztam. Megismerkedtem az új óperrel és újra láthattam a gyerekeket. Ugyanolyan fantasztikusak, mint voltak, annyi különbséggel, hogy az amerikai óper miatt most már hozzám is angolul beszéltek, holott azelőtt főleg németül kommunikáltunk. Furcsa volt egy kicsit a helyzet, hiszen sem a gyerekek, sem a szülők, sem én nem tudtuk hova tenni a helyzetet, de senki sem csinált belőle problémát és az új lánnyal is nagyon jól megértettük egymást. Amíg a szülők vacsorát rendeltek a gyerekek pedig esti mesét néztek, volt alkalmam beszélgetni vele kettesben. Végig nagyon kedves volt és jófej, de azért a kétsébeesés már akkor is érezhető volt egy kicsit rajta, pedig még csak 3 hete volt ott. Tanácsot kért az óper-léttel, a várossal és a szabadidő eltöltésével kapcsolatban és azóta is váltunk néha egy-egy levelet. Az ő ottléte sajnos nem alakult olyan jól, mint az enyém. Mint ahogy annak idején én nem illettem az isztambuli családhoz, ő ugyanígy nem illik bele ebbe a családba, míg egy másik lehet, hogy tökéletes lenne számára. Az egy évet lerövidítették, mert bár a gyerekekkel felhőtlen a kapcsolata, a szülőkkel sajnos annyira nem jön ki jól. Beszéltem az anyukával, aki a lányra panaszkodott és beszéltem a lánnyal, aki a szülőkre panaszkodott. Hát, ilyen ez az óperkedés, a családválasztás bizony mindig zsákbamacska.
Viszont hihetetlen volt visszalátogatni a családhoz és azóta is váltunk az anyukával egy-egy e-mailt, sőt megkértek, hogy menjek vissza hozzájuk májustól vagy júniustól. Idézném: "we all miss your smiley face"! Lehet egy ilyen kérésnek ellenállni? Nos... Az a helyzet, hogy lehet. Mert bár imádtam ott lenni, de 24 évesen (okés, csak áprilisban töltöm) már szeretnék saját életet kezdeni és a június végi diplomaosztó után "igazi" munkát keresni és kilépni a nagybetűs ÉLETbe. :)
